Egy tanulságos történet egy csodálatos Lány tollából...

Mindennek két oldala van...mi (blog, csoport nagyobbik része) mindig fogyni szeretnénk (én is), pedig sokan vannak, akik pont nem. És sajnos mindkét oldalon vannak komoly betegségek is...

Egy kedves Lány, hívjuk Ana-nak, leírta az Ő történetét... azt hiszem, ebből is csak tanulhatunk:

„Az volt az életem, ami a létem fenyegette” - Az anorexiáról -

Megkértek hónapokkal ezelőtt, hogy írjak a betegségemről, a gyógyulásom folyamatáról, hátha segítek azoknak, akik hasonló problémával küzdenek, vagy talán tudok újat mondani. Azóta sok idő eltelt, de nehezen vettem rá magam az írásra, nem könnyű erről beszélnem, és talán itt még nehezebb, mert nem tudom, hogy meg tudjátok-e ezt érteni vagy akár el tudjátok-e ezt fogadni. Sokan nem tudják…

Már nem számolom, mindig csak azt mondom, hogy „kb. 6 éve” kezdődött a betegségem. 8-os koromban voltak az első táplálkozással kapcsolatos problémáim. Ekkor kezdett ez érlelődni bennem. Van egy tökéletes-szép-okos-jófej nővérem, van egy viszonylag eredmény centrikus családom  elég szoros családi kötelékben, ahol a család az első és voltam én a közepes átlagú, átlagos feketebárány. Ezt soha nem tudtam elfogadni, sok mindenben próbálkoztam sport-kézműveskedés-zene stb. de hát egyik se adott eleget, egyikben se támogattak eléggé, és egyikben se voltam elég jó. Igazán csak az iskolai eredmények számítottak, és hát azzal nem nagyon lehetett dicsekedni. (persze valószínűleg, nem ítéltek el annyira, mint amennyire én ezt magamévá tettem…)

Viszonylag vékony voltam, s picit vékonyabb, mint a tesóm. S jött egy mondat, amit soha nem felejtek, „milyen könnyű neked, hogy ilyen vékony alkatod van”. Valahol itt fogalmazódott meg bennem, hogy bebizonyítom, hogy ez nem alkat kérdése, hanem kontroll és küzdelmek árán elért eredmény. Majd közép iskola, új nehézségek, s a helyzet egyre rosszabb volt. A sikerek nem jöttek, a gyűlölet magam felé egyre inkább erősödött, gyűlölet személyemért, alakomért, létezésemért. Szinte választás volt az elején az anorexiám, hisz egyetlen kapaszkodóm a vékonyságom volt, bele is karoltam.

Az „éhezés”, a sport az elején nehezen ment, de aztán könnyebbé vált a nem evés, mint az evés. Ez hullámzóan zajlott éveken át, hol csak mások előtt volt nehéz enni, hol csak magam előtt, végül konkrét cél volt a fogyás, sok sporttal, hashajtóval pro ana oldalak látogatásával (anorexiát támogató internetes oldalak). Voltak jobb periódusok, de a végén mindig egyre lejjebb kerültem, elkezdtem magam gyűlölni, s ekkor már az indokom a nemevésre az volt, hogy nem érdemlem meg.

Már nem nagyon kívántam semmi ételt, nem éreztem ízeket se illatokat, folyton fáradt voltam, s testképzavarom is kialakult (tehát nem láttam magam reálisan, csak másokat).  Majd jött az érettségi, a nagy dillemma, mert bizonyítani akartam, s mivel a „segélykiálltásomra” senki nem reagált (tehát az anorexiámra) ezért bennem volt, hogy mégiscsak más bizonyítási, „kitűnési” eszköz kell. Ezen túl a barátaim, akik látták, hogy baj van, már nehezen viselték el ezt, azaz engem a betegségemmel, nem értették, nem tudtak semmit tenni, csak annyit, hogy bíztattak, hogy segítséget kérjek. Ami végül meg is történt. Gondolom, gondoljátok, hogy nem a szüleimhez fordultam, a testnevelő tanáromnak mindent elmondtam, aki egy percig sem kételkedett, hisz többször jelezte felém, hogy látja, hogy valami nincs rendben… Végül Ő és az osztályfőnök  és a védőnő karolt fel. De ekkor már némi beszélgetés, bíztatás nem volt elég, teljesen a minimumom voltam. Sok helyet, szakembert kerestek nekem, én annyit kértem, hogy a családom ne tudja meg. Úgy gondoltam az én saram ez az egész, nekem kell megoldani. E miatt (is) sok helyen nem fogadtak, volt ahol csak kórházi kezelésre vettek volna fel, több helyről továbbküldtek. Minimum fél év telt el úgy, hogy a diagnosztizálás megtörtént, de semmi egyéb nem. Végül az Országos Gyermekegészségügyi Intézetbe kerültem, ahova jártam egészen idei év szeptemberéig ambuláns kezelésre, ráadásul teljesen ingyen. Itt pszichológusi segítség mellett, pszichiáter felügyelt és írt gyógyszereket és tápszert amikor már nagyon rossz volt az állapotom, illetve dietetikusi segítséget is kaptam. Talán itt mentették meg az életem, bár itt is sokszor visszaestem, és a mai napig nem értem el a célt, de már sosem mennék vissza oda, ahonnan jöttem, s sokat változtam. Mindig tudtam, hogy nem jó amit csinálok, csak nem láttam jobb utat. Majd több mint három évig jártam kezelésre, ami során megtanultam újra élni akarni, nevetni, bízni és hinni enni, társaságban is akár, egészséges ételekről sok mindent,  ízeket és illatokat érezni, éhesnek lenni, reálisan látni(nagyjából) ami nagyon megdöbbentő volt. Egyszer egy bevásárlóközpont tükrében megláttam magam, s nem hittem a szememnek. Ha jól emlékszem 3szor mentem vissza, hogy megnézzem, ki van a tükörképen. Innen tudom, hogy mennyire elvesztettem a realitásom.

Az anorexia, nem az, aminek sokan hiszik, nem csak egy divathóbort, persze benne van ez is, sok ilyen beteg van, bár nem feltétlen jobb verzió, de nem szabad alábecsülni.

Lehet, sokan furcsállják, ha azt mondom, hogy bár sok évet elvesztegettem az életemből mégsem bánom ezt, de így van. Rengeteget tanultam ebből, úgy ahogy egy Diétázó az életmódváltásával sokat tanul, s több lesz általa, én is több lettem, s nem csak a kilókkal, hanem tapasztalattal és tudással. Ahogy a fogyókúrázóknak a megvonások keserves küzdelmek, ugyan úgy egy anorexiásnak minden falat fájdalmas. Amikor meg visszajön az érzés, hogy de élni akarok, és ennem kell, és az érzékelés újra előjön, ott egy ambivalens állapot. Ennem kell és enni jó, de enni nem szabad és enni rossz, ott az íz, és ennem kell, de ha eszem mi van, ha meghízom, mi van, ha újra a rossz a régi ember leszek, mert ahogy egyre inkább betegebb lettem, egyre jobb lett a teljesítményem. S lett a középiskolai átlagomból kitűnő főiskolai átlag. Ez a szituáció nagyon jellemző ennél a betegségnél, a színesből fekete fehér válik, vagy jó vagy rossz, az önértékelésnél a 100%-sem elég.

 Ha nem is sok, de néhány meghatározó ember mellém állt, és úgy állt mellém, hogy engem figyelt, velem volt, s nem azzal, akit látni akart. Elhitették velem, hogy élnem kell, s érdemes élnem, s nem bánthatom magam. Nem kértek rendszeresen étkezési naplót, se számokat, mert bíztak bennem, de igenis ha kellett helyre raktak. Ott voltak a barátaim, akik ott voltak Nekem mindig, ha kellettek, tudták mit engedek meg magamnak, igazodtak hozzám, de vigyáztak rám.

Mert Elfelejti az ember a határokat, elfelejti az éhség érzetét, ezért van nálam is az, hogy órára kezdtem el enni. Minden kategória, ehet nem ehet, bűnözés vagy nem bűnözés, majd ugyan így szokik vissza az ember. Először rozskenyér majd sajt, aztán joghurt, müzliszelet, tej, alma s nőt a skála hogy mit ehetek. Majd jött az „ebéd-főtétel” kategória, majd a vacsora, majd a „finom” kategória. S aztán már a borsófőzeléken túl is volt „élet”. Másfél éven át ettem ugyan azt reggelire és vacsorára, mert ezt szoktam meg, ezt tudtam megengedni magamnak. Higgyétek el, nem könnyű ezt végigcsinálni, mindezt teljesen titokban, úgy hogy a szinte a családod előtt halsz éhen, de nem hibáztathatod őket, csak magadat.

 Én betegségem, én titkoltam, mit várok akkor?  Megtapasztalni azt, hogy mégis vannak emberek, akár idegen emberek is és barátok, akik érted és veled küzdenek azért, hogy ne add fel, hogy erőre kapj, az felbecsülhetetlen.

Hiszek az ilyen csoportok hatásában is, hisz tapasztaltam azt is, mennyire tud rombolni is. Közülünk is meghaltak, s már nekem is megdöbbentő volt társam kérdése, hogy egy 2 cm-es uborka hány kcal-t tartalmaz.

Küzdjetek célotokért, és küzdjetek együtt; úgy könnyebb, de soha ne felejtsétek el, ami belül van, az számít igazán! Mindannyian szépek és értékesek vagytok, s tartsátok szem előtt, hogy „ép testben ép lélek”

Mert a legfontosabb, az egészségünk Lányok és Fiúk! Ezt soha ne felejtsük el!!!