2013. június 1., szombat

Drága Judit...


Sokáig ültem az üres képernyő előtt, nem jönnek a szavak, csak a könnyek.:( Elfogadhatatlan, hogy egy három gyerekes Anyukának, ilyen fiatalon, ilyen szörnyű betegségben kell elmennie tőlünk.:(

Judit egy csodálatos nő, anya és ember...volt...mindig adott és soha nem várt érte semmit. 

Mindig jelentkezett a fogyi versenyekre, de soha nem értettem miért, mert mindig olyan csinos volt. Mindig azt mondta: Nonó én soha nem leszek 60 kg! Sajnos lett...:(

A gyerekei jelentettek számára mindent...

Futott...ott drukkoltunk neki a Nike Maratonon....:((((((




Annyira büszkék voltunk rá, az egész csoport, mindenki.:)

Elment...mindent, de mindent megtett azért, hogy meggyógyuljon. Nem volt nap és nem is lesz, hogy ne jusson eszembe...

Az élet, annyi fájdalommal jár....az ember szíve beleszakad.:((((((((

Én, mi jövőhéten Juditért futunk...egy csodálatos Nőért, aki a NonóÉletmód csoport tagja lesz örökké! 

Nyugodj békében! Örökké szívemben őrizlek!


2013. május 31., péntek

NonóÉletmód kisfilm

Miért a vizsga hétvége előtti éjszaka csináltam meg ez a kisfilmet? Nem tudom, ez olyan Nonó-s, tudom.:) 

Sokat jelent nekem ez a kisfilm, sok mindent elmesél, sok fantasztikus ember szerepel a képeken (persze, sajnos nem mindenki), sok csodás pillanat és számomra óriási és meghatározó élmény.:) 

Hallgassátok a zenét, nem írtam, csak a végégre pár sort, mert a zene beszél helyettem.:)) 

 Fontos nekem a NonóÉletmód, a csoport a harmadik gyermekem.:) Köszönöm, hogy mellettem álltatok végig...hogy vagytok és általatok, értetek létezik a NonóÉletmód.:)

video


2013. május 29., szerda

Első futócipőm!:)

Soha nem hittem, hogy egyszer szükségem lesz egy igazi, komoly futócipőre! És mégis...

Ezt a szépséget ajánlották nekem a Spuriban (többek között), ahol elmondták, hogy jó a futási technikám, csak picit beesik a bokám (ezért fájt a másik cipőben) így olyat kaptam, ami tartja és betonra való cipő!

Csodaszép...de kipróbálni nem tudtam még érdemben, mert este későn értünk haza, ma szakad az eső, és este dupla órát tartok, viszont pénteken...szerintem szárnyalok majd benne.:)

Saucony progrid guide 6...mintha nem is lenne a lábamon!:)
Állítólag a tavalyi év legjobb cipője volt, középkategóriában!


Ezt írták róla: 
"A legrövidebb és legtömörebb jellemzés: Tökéletes cipő! 
 Nem véletlen tehát, hogy a nemzetközi szaksajtó és a futó társadalom ódákat zeng az új Guide-ról! Itt az ideje, hogy Te is kipróbáld! Miért is ilyen jó ez a cipő? Prémium kategóriájú, magas komfortfokú, párnázott, stabil cipő amely női változatban mindössze 252 gr, de férfi méretben is csak 283gr. Hihetetlen, de igaz! A tejes talpú ProGrid nyújt védelmet a talajfogástól az ellépésig, az átgördülés minden szakaszában. A speciális „Geometry of Strong” 8mm-es talpgeometriának köszönhetően a talajfogás már nem annyira sarok centrikus, mint a klasszikus 12 mm-es modellek esetén. A becsapódásokat a középláb részen, lényegesen nagyobb felületen kell elosztani, ezzel is csökkentve a vázszerkezetünkre és izmainkra eső terhelést. Belső oldaltámasza hatékonyan tartja a pronáló lábat, ezzel is optimalizálva a lábállást. A nagy felületű sarok SRC biztosítja a puha, rugalmas talajfogást. HydraMax bélésanyaga pedig a technikai ruházatoknál is megszokott tökéletességgel vezeti el a verejtéket a lábról. Ez által kényelmes viseletet biztosít, ezzel is növelve a komfort érzetet és kizárja a nedvesség általi bőr felpuhulása miatti hámsérülést. Egyedülállóan lyukacsos szerkezetű, habból készülő, microbaölő, lélegző anyaggal bevont, comfortride talpbetét magas minőségű párnázottságot és kitűnő gördülést nyújt."

2013. május 28., kedd

Első 6 km-em!:)

Megvan!!!! 37 perc alatt....komolyan el sem hiszem, hogy Én, Nonó lefutottam egybe 6 km-t!:))) Óriási érzés! Megcsináltam, elértem. Amikor elkezdtem a tervet, az is fura volt, hogy valaha 8-10 percet futok majd egybe...olyan távolinak tűnt és lehetetlennek. De látjátok, lehetetlen nincs!:)

A másik, ami lehetetlennek tűnt, hogy lefutok 5 km-t egybe...most pedig itt a 6 km...és jövőhéten remélhetőleg a 7 km is, majd verseny!!! 3 HÓNAP ALATT!:)) 

Olyan jóóóóóóóóóóóóó, tényleg meg kell találnod azt a sportot, amivel át tudod lépni a határaidat, csak így tudsz fejlődni, hidd el. Nem kell mindig belehalni, fejlődni kell benne és mindig egy picit jobban teljesíteni! Nekem a futás egy olyan elérhetetlen dolog volt, most pedig már 6 km-t le tudok futni.:)

Soha ne tántorsítson el semmi és senki a céljaidtól...vegyél egy nagy levegőt és kezdj bele. Egyszer élünk, harcoljunk meg a céljainkért!:) Hidd el, azt után már senki nem veheti el tőled!

Mindig kellenek álmok és vágyak. Azok visznek előre minket...

2013. május 27., hétfő

Egy tanulságos történet egy csodálatos Lány tollából...

Mindennek két oldala van...mi (blog, csoport nagyobbik része) mindig fogyni szeretnénk (én is), pedig sokan vannak, akik pont nem. És sajnos mindkét oldalon vannak komoly betegségek is...

Egy kedves Lány, hívjuk Ana-nak, leírta az Ő történetét... azt hiszem, ebből is csak tanulhatunk:

„Az volt az életem, ami a létem fenyegette” - Az anorexiáról -
Megkértek hónapokkal ezelőtt, hogy írjak a betegségemről, a gyógyulásom folyamatáról, hátha segítek azoknak, akik hasonló problémával küzdenek, vagy talán tudok újat mondani. Azóta sok idő eltelt, de nehezen vettem rá magam az írásra, nem könnyű erről beszélnem, és talán itt még nehezebb, mert nem tudom, hogy meg tudjátok-e ezt érteni vagy akár el tudjátok-e ezt fogadni. Sokan nem tudják…

Már nem számolom, mindig csak azt mondom, hogy „kb. 6 éve” kezdődött a betegségem. 8-os koromban voltak az első táplálkozással kapcsolatos problémáim. Ekkor kezdett ez érlelődni bennem. Van egy tökéletes-szép-okos-jófej nővérem, van egy viszonylag eredmény centrikus családom  elég szoros családi kötelékben, ahol a család az első és voltam én a közepes átlagú, átlagos feketebárány. Ezt soha nem tudtam elfogadni, sok mindenben próbálkoztam sport-kézműveskedés-zene stb. de hát egyik se adott eleget, egyikben se támogattak eléggé, és egyikben se voltam elég jó. Igazán csak az iskolai eredmények számítottak, és hát azzal nem nagyon lehetett dicsekedni. (persze valószínűleg, nem ítéltek el annyira, mint amennyire én ezt magamévá tettem…)

Viszonylag vékony voltam, s picit vékonyabb, mint a tesóm. S jött egy mondat, amit soha nem felejtek, „milyen könnyű neked, hogy ilyen vékony alkatod van”. Valahol itt fogalmazódott meg bennem, hogy bebizonyítom, hogy ez nem alkat kérdése, hanem kontroll és küzdelmek árán elért eredmény. Majd közép iskola, új nehézségek, s a helyzet egyre rosszabb volt. A sikerek nem jöttek, a gyűlölet magam felé egyre inkább erősödött, gyűlölet személyemért, alakomért, létezésemért. Szinte választás volt az elején az anorexiám, hisz egyetlen kapaszkodóm a vékonyságom volt, bele is karoltam.
Az „éhezés”, a sport az elején nehezen ment, de aztán könnyebbé vált a nem evés, mint az evés. Ez hullámzóan zajlott éveken át, hol csak mások előtt volt nehéz enni, hol csak magam előtt, végül konkrét cél volt a fogyás, sok sporttal, hashajtóval pro ana oldalak látogatásával (anorexiát támogató internetes oldalak). Voltak jobb periódusok, de a végén mindig egyre lejjebb kerültem, elkezdtem magam gyűlölni, s ekkor már az indokom a nemevésre az volt, hogy nem érdemlem meg.

Már nem nagyon kívántam semmi ételt, nem éreztem ízeket se illatokat, folyton fáradt voltam, s testképzavarom is kialakult (tehát nem láttam magam reálisan, csak másokat).  Majd jött az érettségi, a nagy dillemma, mert bizonyítani akartam, s mivel a „segélykiálltásomra” senki nem reagált (tehát az anorexiámra) ezért bennem volt, hogy mégiscsak más bizonyítási, „kitűnési” eszköz kell. Ezen túl a barátaim, akik látták, hogy baj van, már nehezen viselték el ezt, azaz engem a betegségemmel, nem értették, nem tudtak semmit tenni, csak annyit, hogy bíztattak, hogy segítséget kérjek. Ami végül meg is történt. Gondolom, gondoljátok, hogy nem a szüleimhez fordultam, a testnevelő tanáromnak mindent elmondtam, aki egy percig sem kételkedett, hisz többször jelezte felém, hogy látja, hogy valami nincs rendben… Végül Ő és az osztályfőnök  és a védőnő karolt fel. De ekkor már némi beszélgetés, bíztatás nem volt elég, teljesen a minimumom voltam. Sok helyet, szakembert kerestek nekem, én annyit kértem, hogy a családom ne tudja meg. Úgy gondoltam az én saram ez az egész, nekem kell megoldani. E miatt (is) sok helyen nem fogadtak, volt ahol csak kórházi kezelésre vettek volna fel, több helyről továbbküldtek. Minimum fél év telt el úgy, hogy a diagnosztizálás megtörtént, de semmi egyéb nem. Végül az Országos Gyermekegészségügyi Intézetbe kerültem, ahova jártam egészen idei év szeptemberéig ambuláns kezelésre, ráadásul teljesen ingyen. Itt pszichológusi segítség mellett, pszichiáter felügyelt és írt gyógyszereket és tápszert amikor már nagyon rossz volt az állapotom, illetve dietetikusi segítséget is kaptam. Talán itt mentették meg az életem, bár itt is sokszor visszaestem, és a mai napig nem értem el a célt, de már sosem mennék vissza oda, ahonnan jöttem, s sokat változtam. Mindig tudtam, hogy nem jó amit csinálok, csak nem láttam jobb utat. Majd több mint három évig jártam kezelésre, ami során megtanultam újra élni akarni, nevetni, bízni és hinni enni, társaságban is akár, egészséges ételekről sok mindent,  ízeket és illatokat érezni, éhesnek lenni, reálisan látni(nagyjából) ami nagyon megdöbbentő volt. Egyszer egy bevásárlóközpont tükrében megláttam magam, s nem hittem a szememnek. Ha jól emlékszem 3szor mentem vissza, hogy megnézzem, ki van a tükörképen. Innen tudom, hogy mennyire elvesztettem a realitásom.

Az anorexia, nem az, aminek sokan hiszik, nem csak egy divathóbort, persze benne van ez is, sok ilyen beteg van, bár nem feltétlen jobb verzió, de nem szabad alábecsülni.

Lehet, sokan furcsállják, ha azt mondom, hogy bár sok évet elvesztegettem az életemből mégsem bánom ezt, de így van. Rengeteget tanultam ebből, úgy ahogy egy Diétázó az életmódváltásával sokat tanul, s több lesz általa, én is több lettem, s nem csak a kilókkal, hanem tapasztalattal és tudással. Ahogy a fogyókúrázóknak a megvonások keserves küzdelmek, ugyan úgy egy anorexiásnak minden falat fájdalmas. Amikor meg visszajön az érzés, hogy de élni akarok, és ennem kell, és az érzékelés újra előjön, ott egy ambivalens állapot. Ennem kell és enni jó, de enni nem szabad és enni rossz, ott az íz, és ennem kell, de ha eszem mi van, ha meghízom, mi van, ha újra a rossz a régi ember leszek, mert ahogy egyre inkább betegebb lettem, egyre jobb lett a teljesítményem. S lett a középiskolai átlagomból kitűnő főiskolai átlag. Ez a szituáció nagyon jellemző ennél a betegségnél, a színesből fekete fehér válik, vagy jó vagy rossz, az önértékelésnél a 100%-sem elég.
 Ha nem is sok, de néhány meghatározó ember mellém állt, és úgy állt mellém, hogy engem figyelt, velem volt, s nem azzal, akit látni akart. Elhitették velem, hogy élnem kell, s érdemes élnem, s nem bánthatom magam. Nem kértek rendszeresen étkezési naplót, se számokat, mert bíztak bennem, de igenis ha kellett helyre raktak. Ott voltak a barátaim, akik ott voltak Nekem mindig, ha kellettek, tudták mit engedek meg magamnak, igazodtak hozzám, de vigyáztak rám.
Mert Elfelejti az ember a határokat, elfelejti az éhség érzetét, ezért van nálam is az, hogy órára kezdtem el enni. Minden kategória, ehet nem ehet, bűnözés vagy nem bűnözés, majd ugyan így szokik vissza az ember. Először rozskenyér majd sajt, aztán joghurt, müzliszelet, tej, alma s nőt a skála hogy mit ehetek. Majd jött az „ebéd-főtétel” kategória, majd a vacsora, majd a „finom” kategória. S aztán már a borsófőzeléken túl is volt „élet”. Másfél éven át ettem ugyan azt reggelire és vacsorára, mert ezt szoktam meg, ezt tudtam megengedni magamnak. Higgyétek el, nem könnyű ezt végigcsinálni, mindezt teljesen titokban, úgy hogy a szinte a családod előtt halsz éhen, de nem hibáztathatod őket, csak magadat.

 Én betegségem, én titkoltam, mit várok akkor?  Megtapasztalni azt, hogy mégis vannak emberek, akár idegen emberek is és barátok, akik érted és veled küzdenek azért, hogy ne add fel, hogy erőre kapj, az felbecsülhetetlen.

Hiszek az ilyen csoportok hatásában is, hisz tapasztaltam azt is, mennyire tud rombolni is. Közülünk is meghaltak, s már nekem is megdöbbentő volt társam kérdése, hogy egy 2 cm-es uborka hány kcal-t tartalmaz.


Küzdjetek célotokért, és küzdjetek együtt; úgy könnyebb, de soha ne felejtsétek el, ami belül van, az számít igazán! Mindannyian szépek és értékesek vagytok, s tartsátok szem előtt, hogy „ép testben ép lélek”

Mert a legfontosabb, az egészségünk Lányok és Fiúk! Ezt soha ne felejtsük el!!!